Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer az üveghegy csúcsán egy iskola. Járt oda kicsi, nagy, okos, buta, szóval sok-sok kis manó és tündérke. Az iskola ura egy jóságos varázsló volt, aki azt szerette volna, ha jó híre menne az iskolának, és még több okos kis manó és tündér tanulna ott. Igyekezett ezért olyan tanítókat maga köré gyűjteni, akik sok szeretettel, türelemmel, és nagy tudással bírtak, hogy minél több kis manóból és tündérből, okos nagy manók és tündérek válhassanak, és minél több tudjon magasabb iskolában tovább tanulni.

Igen ám, csakhogy ez mégiscsak egy mesebeli iskola volt, így a dolgok nem mindig alakultak úgy, ahogy a nagykönyvbe meg vagyon írva. Így szép számmal akadtak olyan kis manók is, akik zavarba ejtően tudtak viselkedni. Például nagyon okosak voltak, de rosszcsontok, vagy nagyon jók, de butácskák. Viszont a jóságos varázsló, aki az iskola ura volt, okos volt ám, és igyekezett olyan tanítókat keresni, akik - mint minden normális iskolában, ahol valódi pedagógusok dolgoznak -, nemcsak kezelni tudják az ilyen "problémás" manókat, hanem kihívásnak tartják az ilyen esetek kezelését.

A jóságos varázsló egyszer csak gondolt egy nagyot, és összerakott egy olyan nagycsoportot, ahol a manók és tündérek nem átlagos gyerekek voltak, hanem mind nagyon okosak, és inkább a kotyvasztottak, mint ráolvastak, inkább építettek, mint varázsigét mormoltak, szóval a realitás talaján éltek, és már annyira nem hittek a mesékben. Ójaj, csakhogy ezek a gyerekek nem voltak ám mind jók - sőt később kiderült, hogy nem is mindenki volt annyira okos sem -, így több nagyon okos, de rosszcsont, és jó, de butácska gyerek is járt ide.

A jóságos varázsló azt gondolta, hogy ennek a csapatnak olyan vezetőt ad, aki a tündérvilágban él, szép szavakkal, mesékkel, álmokkal próbálja ezeket a kis kockafejeket még a mesevilágban tartani, amíg lehet. Ó, csakhogy a tündéri, mosolygós külső mögött gonoszság lakozott...A kismanók gyorsan rájöttek, hogy itt bizony nincs se szép szó, se álom, Semese... (ez a név így rá is ragadt), és nem szerették őt.

Volt egy kis manó, aki egy fura kis lény volt. Hívjuk őt Bojtorjánnak. Bojtorján nagyon okos volt, talán az egyik legokosabb kis manó az egész iskolában. Csakhogy Bojtorjánnak a sok észért nagy árat kellett fizetnie. Morcos volt, és magányos, ha felbosszantották, csúnyán beszélt, máskor saját maga eszelt ki csibészségeket. Szóval folyamatosan bosszantotta a tanárait. De a többi manó is furcsán nézett rá, hiszen más volt, mint ők. Bár ők is csibészkedtek, sokszor csúnyán beszéltek, Bojtorján valahogy mégis a legfurább kis lény volt közöttük. Barátja nem volt, viszont ő volt az egyik legjobb kotyvasztó, ami örömmel töltötte el. 

Semese nagyon haragudott rá a csibészségei miatt, és gonosz tervet szőtt. Elhatározta, ha törik, ha szakad, ő bizony tönkreteszi Bojtorján életét. Nem számított se ész, se tudás, haragja, mint egy nagy hullám, nőtt, és nőtt. Fondorlatos tervet eszelt ki, hisz ismerte Bojtorján érzékeny pontjait, és tudta, hogy mikor és hol kell megpiszkálni, hogy a kis manó kiabálni kezdjen. Bár nem csak Bojtorján volt a bögyében, hanem más, természetesen szintén okos, de rosszcsont kismanó kiszipolyozására is volt energiája, azért a fő cél mégiscsak a legokosabb, Bojtorján kidobása volt.

Míg Semese gyanútlanul szépen haladt a célja felé, egyszercsak új manó jött a csapatba, a Kisvasutas. Kisvasutas körbenézett, és megakadt a szeme egy gyönyörűséges kis tündéren, Tündérpannin. Rögtön szerelembe is estek, amely rózsaszín felhőt vont köréjük, így Semese nem is foglalkozott velük...mondjuk elvakult dühében nagyon mással se, így a kismanók kissé el is vadultak, egymástól és tőle is eltávolodtak, mint az égen összevissza cikázó, fénylő kisbogarak.

Mikor a rózsaszín felhőből a Kisvasutas egy picit ki tudott nézni, észrevette a magányos, és morcos Bojtorjánt, és nagy gondolat szállt a kicsi fejébe. Márpedig, ha törik, ha szakad, ő ezt a nagyon okos manót nem engedi a vesztébe rohanni, és a barátja lett. Bojtorján pedig kezdett megszelidülni, bár a csibészségei megvoltak, de sokkal kedvesebb, közvetlenebb lett, és a kis csapat manói és tündérei is elkezdtek vele beszélgetni.

Semese gyorsan rájött, hogy ez bizony az ő terveit akár keresztül is húzhatja, hiszen a többi tanítók elkezdtek örülni, hogy Kisvasutas kezdi megszelidíteni Bojtorjánt. Ójaj, mi lesz, ha egyedül marad ebben a hadjáratban? Nem, ő nem örült ennek, nem segített Kisvasutasnak, elvakult dühében csak a célja lebegett a szeme előtt, hogy Bojtorjántól megszabaduljon. Polipszerű karjai így aztán keresztülfogták Kisvasutas derekát is, hiszen most ő lett a fő ellenség! Hogy gyengítse a vonalakat, másik karjával még nem átallotta Tündérpannit is megszorongatni, hisz ő Kisvasutassal együtt barátkozott Bojtorjánnal. Kisvasutas nem értette, hogy mi történik körülötte, hisz ő csak segíteni akart, ő jót akart, és mégis rá haragszik Semese.

Volt a csapatban egy másik kicsi lány, Tündérhanna. Tündérhanna pici volt, pici keze-lába, még az uzsonnás kiflije is pici. Ez a pici lány nagyon okos volt, és úgy gondolta, ha már észre sem veszi senki, akkor az eszével mutatja meg, hogy pici a bors, de erős. Kisvasutas persze ezt a pici lányt is észrevette, és azt mondta neki: Gyere te kis pindurka Tündérhanna, és legyél a barátunk. Tündérhanna kivirult, és boldogan csatlakozott a csipet-csapathoz! Mindenki örült, csak Semese bosszankodott. Hiszen tudta, hogy egységben az erő, és a pici Tündérhanna bizony szintén jó hatással lehet nemcsak ádáz ellenségére, Bojtorjánra, hanem a másik kettőre is. Így aztán kinyújtott egy újabb csápot - remek, hogy ennyi volt neki -, és Tündérhannát is el kezdte szorongatni.

Csakhogy itt már kibújt a szög a zsákból, és a jóságos varázsló, az iskola ura is megcsóválta a fejét. Addig csóválta (márpedig innen okos gyerek nem mehet csak úgy el!!!), amíg végülis elérkezett a végső vizsga ideje, és az összes kismanó és tündér meg tudta mutatni, hogy mit tud. Kisborján vizsgája színjeles lett, és ez ellen Semese nem tudott tenni,  habár dühében a vizsga izgalmában még egész testében reszkető Kisborjánnal elkezdett kiabálni olyan hangosan, hogy a többi kismanó és tündér - akik még a vizsga előtt voltak -, megszeppenve bújtak a sarokba. De ez nem számított Semesének, mint ahogy eddig sem volt tekintettel soha senkire, csak rikácsolt tovább. A jóságos varázsló viszont végig ott ült a helyettesével a vizsgák alatt, és vigyázott a kismanókra és a tündérkékre, nehogy igazságtalanság érje őket. 

A vizsgákat mindenki sikerrel tette le, kinyílt az út arra, hogy a kotyvasztókból igazi varázslók, vagy doktorok, az építőtanoncokból igazi mérnökök, építők legyenek. 

Ez a mese végülis jól ért véget, csak arra kérjük a jóságos varázslót, az iskola igaz urát, hogy Semesét soha ne engedje okos kismanók közelébe!

Sajnos ezt a mesét az élet írta, csak nagyon nagy léptekben, röviden itt és most.  Szörnyű, hogy ilyen Semesék létezhetnek, és gyermekeinket rájuk bízzuk. Szóval elnézést a pedagógusoktól, de nemcsak az orvosok között vannak lelketlen szörnyetegek! :-(